Nem tudod milyen mikor már elfogy a könnyem, vagy ha van is, visszatartom. Nem is kell visszatartani, nem jön. Nem pazarolja magát olyasmire amit úgysem tud megoldani. Van amihez kevés a NaCl vizes oldata. Nagyon kevés…

Ül a szörny a melleden és rángatja a szegycsontodat. Hangtalan. Tépi-tépkedi, próbálgatja, meddig tudja feszíteni anélkül hogy kiszakítsa a hekyéről. Ráncigálja. Az arcát nem látod. Eltakarja valami .. évszázados homály, vagy talán a szakálla, a haja … el se tudod dönteni, nem látod és kész, mert sose láttad. Az indiánok se látták kolumbusz hajóját. A civilizáció olyan nagy volt, hogy nem fért bele a barbár agyukba. Abba a primitívbe. Te is éppilyen kevés vagy.

Fulladozol…

Értetlenül nézel a kis rémre, azaz néznél; de nem látod hova… kétségbeesetten keresed a tekintetét, hogy beletolhasd a sajátodat, hogy az agysejtjeibe égjen a fájdalmad látványa. A szavakban már rég nem bízol. Nincs közös nyelvetek. De talán ha látná zöldeslilán gyűrődő arcvonásaidat… lehet leesne neki hogy túl nehéz. Nem bírod már el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.